Miért nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd? A sorsa elől senki nem futhat el. Amikor árral szemben próbálsz úszni, akkor küzdesz ellene - bízd magad az Univerzumra!

Bízni vagy nem bízni?

Vajon jól választok témákat, amikor arra törekszem még mindig, hétről-hétre, hogy önmagad megsegítése felé terelgetlek? Elég kitartást és motivációt tudok létrehozni benned a saját példámból táplálkozva? Ezt nagyon remélem. A saját spirituális ébredésem sok-sok elmélkedésen, olvasáson, írogatáson és misztikus élményen át vezetett. Miközben a lelkem átszerelésének módszertanán dolgoztam, kezdtem felfedezni saját és a körülöttem, bennem, velem, általam működő energiát. Így utólag látom, hogy ez akkor történhetett, akkor kezdődhetett, amikor kijöttem a csigaházamból, amikor feladtam a védműveim, amikor elegem lett a valóságomból, a mondatokból a fejemben. Elkezdtem megfigyelni mi zajlik bennem. Csodás módon ebből a pozícióból új távlatok nyíltak és a félelmeim, a hiedelmeim fokozatosan elveszítették felettem az uralmukat.

Az elmém folytonos gondolatáramában eleinte apró hézagok keletkeztek attól, hogy nem azonosítottam magam többé a témával, amit feldobott. Olyankor könnyedség kerített hatalmába és erősödött bennem annak tudata, hogy haladok valami felé, ami jobb lehet a korábban átélteknél. Nőtt bennem a lendület és persze a bizalom az ismeretlenben. A testemben éreztem a súlyvesztést. A mellkasom tájékán azt vettem észre, mintha egy nagy kő legurult volna onnan. Nevezzék spiritiszták, vagy tudósok bárminek, de így éreztem először, hogy ahogy megterhelődik a test a fájdalmas gondolat és tapasztalások által, úgy le is gördülhet, el is tűnhet ez a lerakódás. Sok időt töltöttem annak a problematikának a boncolgatásával, hogy miként lehetséges ez.

Csomó ősi bölcsességet, vallási szöveget és modern tudományos magyarázatot benyalva annyi látszik biztosnak, hogy az Univerzumhoz való viszonyról is döntésre kényszerülünk. Lehetetlennek tűnő jelenségek, mint auralátás, az energia érzékelése, mások gondolatainak leolvasása hirtelen kinyitotta előttem a lehetséges, bár ismeretlen tartományba vezető kaput. Repjegyem már volt a járatra, beszállok vagy nem, ez volt a kérdés. Te sem fogod megúszni ezt a helyzetet. Szövetségesed a körülötted-benned működő Erő, ha úgy tetszik, Univerzum, ezáltal segítőd és bízol benne vagy kétségeidhez, tudatlanságodhoz ragaszkodsz, vagyis félsz az ismeretlentől. Leegyszerűsítve a kérdést: beleugrasz a fekete lyukba, bízva abban, hogy semmi bajod nem történik?

Menj, amerre sodornak!

Pontosan emlékszem az évszámra és a napra, amikor behódoltam az Univerzumnak. Huszonhat éves koromban úgy találtam, hogy ha csak erre a csődközeli létezésre vagyok képes, akkor teljesen értelmetlen az életem saját magam által való irányítása. Egy kalap szaron ültem, de az ügyeim úgy alakultak, úgy követték egymást, ahogyan azt én előre kigondoltam. Hát, ha én erre voltam csak képes, akkor mi vesztenivalóm van? Az okoskodás leszerepelt, kiszálltam a fejemből! Elkezdtem rábízni magam az Univerzumra és azt figyelni, hogy most aztán mi történik?! Ameddig abban hittem, hogy alkalmatlan és szánalmas emberke vagyok, akit nem lehet szeretni, addig ezt a meggyőződést erősítettem energiám jó részével. Hosszú listám volt a félelmeimről, meg arról, hogy mit kéne tennie az érdekemben másoknak. Szerencsémre az akkoriban egy-két éves lányom gondoskodott róla, hogy legyen motivációm, legyen életkedvem, igyekezzem értelmezni a helyzetemet. Mert egy nyávergós, panaszkodó anyuka milyen példával is szolgálhatna?!

Valójában nem volt vesztenivalóm. Bizonyossá vált, hogy saját erőm nem elegendő ahhoz, hogy túljuttasson engem ezen a válságon, ezen a fájdalomtengeren. Az önátadás pillanata akkor következett, amikor már nem rettegtem attól, hogy valami rajtam kívüli erőnek befolyása van az életemre. Egyszerűen kibukott a kérdés, mit kellene tennem? Mit kéne észrevennem a helyzetemben? Biztosan célja volt ennek a sok fájdalomnak! Ficánkoltam, jöttek még kétséges gondolatok, de lassacskán nem találtam félelmetesnek, hogy küzdjek valami ellen, aminek részecskéi körülvesznek és az én létezésemnek is részei. Csak feküdtem az ágyamon és becsúsztam valahova, ami megnyugtatott, békességgel töltött el.

Lebegésszerű napok következtek. Biztosan ez a tudat egy állapota, mikor elengedi az ember fia a félelmekkel teli énjét. Értelmet nyertek a Jézus által mondott "Legyen meg a Te akaratod" szavak a sokat ismételt imádságból. A "Miért kell megélni bizonyos helyzeteket?"-kezdetű kérdések elmaradtak, azóta sem jött vissza az érdeklődésem ez irányba... Nem akarom tudni, miért történnek úgy a dolgok, ahogy történnek, egyszerűen elfogadom, hogy része egy tervnek, amiről fogalmam sincs, de szolgál engem. Nem ellenkezem, belesimulok és csodás dolgok következnek.

Például a szüleim tavaly június óta, szinte egyszerre lebetegedtek. Csökkentettem a munkám, szétesett az önismereti csoportunk, mert annyit utaztam Győrbe a segítésükre. Jelenleg eldöntött ügy, hogy költözöm a férjemmel, gyerekkel, kutyával, teknősökkel, hörcsögökkel. Most mindketten ápolásra szorulnak, de sokkal jobban vannak, jönnek a régi és új ismeretségek, szerveződik az új élet. Lapozni kellett, ha máshogy nem, hát így jutok oda, ahova kell. Nemrég beugrott Jézus egy másik mondata, hogy: "Azok, akik ragaszkodnak önmagukhoz elvesznek, és azok, akik készek elveszni, megtartatnak" - valószínűleg a nagy, küzdő emberi egóra utalt. Csupa kaland és meglepetés az élet, ha megtörjük önkorlátozó félelmeink hatalmát.

Azt bizonyosan el kell fogadni, hogy Ő útjai kifürkészhetetlenek.

Forrás:http://www.storyonline.hu/ezo/behodolas_univerzumnak/27375/