Reinkarnáció. A fogalom Magyarországon pár évtizeddel ezelőtt leginkább csak a vallástörténészek és a filozófusok körében volt mélyebben ismert, azonban a közelmúltban felerősödött New Age-es és ezoterikus mozgalmak széles körben a figyelem középpontjába helyezték.

A reinkarnáció utáni érdeklődés nyilván nem véletlen. Amellett hogy tetteinket újszerű etikai megvilágításba helyezi, egy óriási eséllyel is kecsegtet: halálunk után újra és újra megszületünk, nemcsak élünk, de éltünk és élni fogunk.

Az élet mulandóságával – tudatos lényként – nem könnyű szembenézni. A materialista világszemlélet úgy tartja, hogy a test halála a tudat végérvényes kioltódását, megszűnését eredményezi ugyanis ebben a felfogásban a tudat kizárólag az élő agy működésének eredményeként tekinthető. Mindez alapvető tapasztalatainkkal végső soron egyezik, hiszen sem a születésünk előtti időkre nem emlékszünk, sem a halál utáni létről nincsenek kézzelfogható bizonyítékaink. Függetlenül azonban a – több ezer év óta túlvilágban hívő – vallásos meggyőződésektől, ma már a tudományos világszemléletű emberek számára is elgondolkodtató megfigyelések állnak rendelkezésre a túlvilág, illetve a reinkarnáció létét illetően.

Az első és kardinális kérdés nyilvánvalóan az agytól függetlenül is létezni képes tudat kérdése, itt ugyanis a ma általánosan jellemző tudományos gondolkodás már le is zárja a vitát, egyértelműen képtelenségnek tartva ezt a teóriát. Tudatunk azonban rendelkezik egy-két olyan rejtélyes képességgel, ami bár a mai fizika szerint megmagyarázhatatlan, de tudományos módszerekkel megfigyelve is kétséget kizáróan létezik. A mintegy másfél évszázada zajló parapszichológiai kísérletek tanulsága szerint minden(!) ember rendelkezik például az ún. érzékszerveken túli észlelés (ESP) adottságával, ami nem csak a telepátiát és a clairvoyance-t (ismeretlen fizikájú gondolatátvitel, valamint a tárgyi környezet hasonló jellegű észlelése), de az ennél is zavarba ejtőbb prekogníciót, vagyis a jövő érzékelésének képességét is magába foglalja.

Az ESP egyik általános jellemzője az is, hogy független az általunk ismert tér-időtől, vagyis tudatunk képes például a jövőben és a múltban is észlelni. Ez a – nemcsak elsőre – képtelen tény azt bizonyítja, hogy tudati mechanizmusainknak vannak olyan szó szerinti értelemben vett magasabb dimenziói, amelyek az agy alacsonyabb tér-idő dimenziójú folyamataihoz elméletileg sem köthetők. Az általunk ismert és tapasztalt időben például az okozat nem előzheti meg az okot, márpedig az egyébként is több paradoxont felvető jövőérzékelés esetében éppen ez történik. Tudatunk tehát „egyidejűleg” különböző idő- (és tér) síkokon is képes észlelni és létezni, ami elméletileg már lehetővé teszi a fizikai hordozó – test, illetve agy – helyének és létidejének meghaladását. Mindebből már nem nehéz párhuzamot vonni a vallásos és metafizikai túlvilágképekkel, amelyek ideája vélhetően a tudat határfelületeinek mindenkori intuitív áthallásaiból, illetve a tudat magasabb világainak misztikus megtapasztalásaiból épült fel.

A pszi képességek tényén és tanulságán kívül szintén elgondolkodtató lehet az ún. halálközeli élmények (HKÉ) jelensége, amire az ezerkilencszázhetvenes években figyeltek fel. Az azóta végzett kutatások eredményei szerint a halál közelségébe jutott emberek – nemcsak a klinikai halált megéltek – rendkívül hasonló tudati élményekről számolnak be, amelyek a fentebb leírtakhoz hasonlóan a mai tudomány számára értelmezhetetlenek. A HKÉ két jellemző fázisa – a testelhagyás és az időn túli panorámatudat jelensége – ugyanúgy a tudat „túlélési” lehetőségét, illetve a magasabb dimenziók létét sejteti. A testelhagyáskor az átélő nemcsak „úgy érzi”, hanem – később visszaigazolhatóan – valóban kívülről látja magát és a környezetét, s egyben a környezetben lévők gondolatait is képes érzékelni. A – jobb híján – panorámatudatnak nevezett élményben az időészlelet változik meg: az átélő gyakorlatilag egyetlen pillanat alatt képes az egész életét áttekinteni, ráadásul nemcsak a saját szemszögéből, de mások által láttatva, illetve következményeiben is. A pszi kutatások és a HKÉ megfigyelései tehát elképzelhetővé teszik a test és a tudat alkalmi összekapcsolódását, ami alapvető feltétele kell legyen a reinkarnáció valamelyest is tudományos igényű elméleteinek. De ha létezhet is a tudat az agy lokalitásától függetlenül, vajon mit tudunk kísérleti megfigyelésként magáról a reinkarnációról, vagyis a lélekvándorlásról mondani?

A lélekvándorlás, az új testben való újjászületés gondolata az emberiség kezdetei óta ismert, s bár a monoteista történeti vallásokra kevésbé jellemző, nyomaiban fellelhető még a keresztény bibliában is. A reinkarnáció tana – leginkább a hinduista és buddhista vallási tanok alapvető tételeként – nem mást hirdet, minthogy jelenlegi földi életünk csupán egy az újjászületések életeinek szinte végtelen láncolatában. Az újraszületések oka az oldás és a tapasztalás igénye, ugyanis a vágyakból fakadó helytelen tettek egyrészt újabb és újabb karmikus kötéseket hoznak létre, másrészt az illúziók világához éppen azok a vágyak kötnek, amelyek látszólagos léte csak a teljes megtapasztalás által érthető meg, illetve léphető túl.

A karmikus szempontok szerint mindaddig kell tapasztalnunk, amíg tetteink következményeit alanyi szinten is megéljük, vagyis a létforgatagból való kilépéshez, általában hosszú-hosszú „életláncolatok” során juthatunk el. Hogy mik is ezek a szempontok és mi a tanulság ebből a mai ember számára, arról a cikk következő részében olvashatunk.

Forrás:https://www.astronet.hu/