Azért nem mindegy: megszületünk, élünk, aztán meghalunk, és a világ onnantól nélkülünk megy tovább? Ennyi lett volna? A halállal mindennek vége? Vagy majd valami rajtunk kívül álló erő eldönti, hol töltjük az örökkévalóságot, de akkor is csak a két véglet jöhet számításba? Esetleg van egy folyamatos létezés, aminek során egyik testből költözünk a másikba, hogy játszhassuk az élet nevű játszmát, és amit egy adott életben teszünk, azt felelősségel illik tenni, hiszen meghatározza későbbi létünket? Az ókori egyiptomiak szerint például sokezer életetn át tanulunk a hibáinkból, mire megértjük, mi végre jöttünk a Földre és megszabadulunk. a jó hír, hogy azt is hozzátették, előbb-utóbb mindenki eljut a fejlődés csúcsára. A rossz hír az, hogy lehetséges, te még csak az út elején tartasz...



az ember eredetére, a halál utáni kérdésekre és az élet értelmére vonatkozóan. Nem csak a keleti vallások vagy az ezotéria hívei ismerik el, hanem egyre hétköznapibb fogalommá válik a világ civilizáltabb, tehát szellemiségében elmaradottabb részein is.

Hogy félreértés ne essék: a reinkarnáció nem egy újkeletű teória, már az ókori Egyiptomban is úgy gondolták, hogy testről testre vándorol a ká, amit ma léleknek nevezhetnénk. Jóval az egyiptomiak előtt pedig ott volt számos primitív törzs, akik kifinomult nyelvezet híján egyszerűen csak életnek nevezték azt a valamit, ami az anyagi testből eltávozik, csak hogy egy új testet keltsen életre. Pitagorasz egész pontos leírást adott arról, hogy a lélek halhatatlan és csak bent lakik a testben, ugyanígy Platón is azt vallotta, hogy az ember teljes mértékben szellemi-spirituális lény, aki használja a testeket, ő maga viszont örökkévaló és halhatatlan. Talán meglepő, de a korai Kereszténység is 300 évig tanította a reinkarnációt – a Biblia alapján -, amíg Nagy Konstantin által erős római befolyás alá nem került az egyház.

Az, hogy egy-egy életnek vajon mi a célja, már nem teljesen ugyanúgy vélik a különböző vallások és irányzatok. A Buddhizmus szerint nem mi magunk reinkarnálódunk, hanem a karma, ami pedig tetteink összessége és azok következményei magunkra és a világ többi szereplőjére nézve, az élet célja pedig kiszabadulni a születés-élet-halál körforgásból. Szerintük az egyén személyisége szétporlad a halálkor, mintha egy nagy tengerbe kerülne, ahonnan kiválik majd egy új kombináció, és ez indul neki az új életnek.

A nyugati iskolák ezzel szemben azt vallják, hogy a lélek az maga az egyén személyisége, és a testtől különválva foglal el egy új testet, amikor megszületik. A keleti és a nyugati irányzatokban közös nevező az, hogy amit egy élet során teszünk, az befolyással van a következő életünkre: az ártó tettek tesznek bennünket később áldozattá és a jó cselekedetek, optimális döntések lévén kerülhetünk egyre magasabb tudati állapotba.

Az előző életekre rengeteg bizonyíték létezik ugyanúgy, ahogy a másvilág létére is. Akik megjárták a halált, mind ugyanarról az érzésről számolnak be: a – nem véletlenül földöntúlinak nevezett – boldogság, szeretet és végtelen nyugalom vette körül őket. Joggal gondolhatjuk, hogy ilyen az élet test nélkül, ám az eddigi tapasztalatok alapján ebből könyörtelenül ki kell szakadni, és elkezdeni egy újabb „kört” a földön, a fizikai létben.
Hipnotikus transzban különösebb nehézség nélkül érhetünk el korábbi életeket, és bár a módszernek az elmére gyakorolt hatása kissé kártékony, kétségkívül meggyőző, amikor valaki egy abban az életében ismeretlen nyelven kezd el beszélni, továbbá olyan részletekről számol be, amik teljesen illenek az adott korra és földrajzi területre.

A legérdekesebb talán azoknak a kisgyerekeknek az esete, akik néha minden átmenet nélkül elmesélték, hogy hívták őket az ezt megelőző életükben, vagy pontos leírást adnak az utcáról és házról, ahol laktak, de van, aki a régi szüleit szeretné visszakapni, vagy az elsüllyedt hajóját siratja.Elgondolkodtató, hogy számos esetben ellenőrizték a gyerekek által megadott adatokat, és a legtöbb esetben pontos egyezésekre bukkantak. Ennyi véletlen talán elég ahhoz, hogy elgondolkodjuk rajta: egyszer élünk, de azt aztán rettentő sokáig…

Forrás:Nana.hu