Nem mindegy, hogy gyermekkorunkban milyennek láttak szüleink, hittek-e bennünk. Mit sugallt rólunk a környezetünk. Barátaink, iskolatársaink, a minket tanító pedagógusok és a felnőttek hogyan vélekedtek rólunk.   Befolyásolja hatékonyságunkba vetett hitünket az is, hogy az életünk során felmerülő akadályokat milyen sikerrel vesszük. Mennyi próbatételnek vagyunk kitéve, erősödünk-e általa, vagy egyre védtelenebbnek érezzük magunkat. Mi irányítjuk sorsunkat, vagy csak passzív megfigyelők vagyunk saját életünkben.

Életünk nagy kihívásai megviselnek bennünket. Egyszerre éljük meg a tehetetlenség, fájdalom, félelem szorongató érzését, ugyanakkor tenni akarunk, megoldani a problémát, esetleg menekülni a helyzetből.

Nem tudjuk, mire vagyunk képesek, nem hisszük, hogy nagyra, sőt annál többre. Szinte mindnyájan alábecsüljük erőnket, problémamegoldó képességünket, szívósságunkat.

Nem tudjuk, mert elfelejtettük. Születésünkkor ugyanis „ittunk a felejtés kútjából".

Létünk egyetlen igazi és egyben legnagyobb próbatétele ugyanis nem más, mint a világrajövetelünk. Aki képes arra, hogy megtegye élete nagy utazását az anyaméhből a külvilágba, aki túléli ezt a nagy zarándoklatot, az képes minden más kihívás leküzdésére. A legnagyobbat ugyanis már megtettük. Ekkor voltunk a legvédtelenebbek, a legkiszolgáltatottabbak, mégis megküzdöttünk a saját életünkért.

Mert mi a születés? Élet és halál játszmája. A biológiai születés első szakaszában elkezdődnek a méhösszehúzódások, a méhszáj azonban még nincs nyitva. A magzat már nem tud mozogni, betölti az egész rendelkezésére álló teret. Ugyanakkor a méh, összehúzódásaival szorongatja, ami oxigénhiányt okoz. Nincs hová menekülnie, az út még nem nyitott előtte. Bezártság, reménytelenség, kétségbeesés keríti hatalmába.

A második szakaszban megnyílik a méhszáj, a magzat feje leszáll a medencetájékhoz és a méh fokozottabban húzódik össze, hogy segítse a szülőcsatornán való áthaladást. Ez a hatalmas mechanikai nyomás nagy fájdalmakkal, oxigénhiánnyal, fulladás közeli állapotokkal jár, mely erős szorongást, félelmet okoz az életéért küzdő kis lénynek.

A harmadik szakasz, a végső kilökődés a szülőcsatornából. A köldökzsinór elvágásával a halál és újjászületés pillanata következik be. Mert itt vagyunk, fizikailag túléltük e nagy utazást, de már nem azok a kis „vízi lények" vagyunk, akik 9 hónapig voltunk. Immár ránk is hat a gravitáció, tüdővel kell lélegeznünk, a fényt a szemünkkel érzékeljük és más külvilágból érkező ingerek is érnek. A születés érzelmi élményeit, fizikai megpróbáltatásait nem tudjuk kimondani, feldolgozni. Egyedül maradunk e végtelen megpróbáltatásban és tudatalattink legeldugottabb bugyrába tesszük. Így felejtjük el életünk első, egyben legnagyobb sikerét.

Tudnunk kell, hogy születésünk nem egy passzív kipottyanás volt. Annak az útnak a megtételéhez a mi akarásunk, döntésünk, segítőkészségünk, energiánk is kellett. Mindez már akkor meg volt. Azóta is rendelkezünk vele. Jöhet tehát bármi kihívó élethelyzet, krízis, tudnunk kell, hogy ránk nézve egyik sem olyan fenyegető, mint az első, sikerrel megoldott kihívás volt. Rendelkezünk a megküzdés, a megoldás képességével. A siker bennünk van. Mindnyájan sikerre születtünk.

 

Forrás:http://www.almamag.hu